Most Andy Buru svéd szakértő eszmefuttatását hoztam el Nektek, mert ez olyasmi, amiről mindenkinek tudnia kell, hogy felelősen mondhasson igent. (Szerző: Andy Buru. Fordítás: testimesek.hu – Nagy Lívia)
Ahogy a bondage és a kötelek használata egyre nagyobb népszerűségnek örvend, egyre inkább elmosódik a határvonal, hogy valaki a testi érzetek vagy inkább az érzelmi és spirituális élmény kedvéért csinálja. A folyamat sajnos – és szerencsére – több érzékeny pontot is érint, ami miatt úgy gondolom, kulcsfontosságú ismerni a védelmi mechanizmusokat, azok működését, és hogy mi a tét, amikor előhívjuk őket. A trauma is egy ilyen védelmi mechanizmus a nézeteim szerint. Vagy például a függőség, az érzelmi üresség, a szorongás és társaik. De a trauma a legfontosabb, amit érdemes átlátnunk valamennyire.
A trauma mint védelmi mechanizmus szerintem hasznos. Ha valakinek van egy sokkoló élménye, akkor próbálja elkerülni, hogy megismétlődjön. Ez logikus; az idegrendszerünk azonban nem tudja, hogy megváltoztak-e a körülmények. Egyszerűen nem érzékeli a különbséget aközött, amikor egy gyermeket erővel becsavarnak egy plédbe, amíg nem kap levegőt, és amikor egy felnőttet a saját szabad akaratából és beleegyezésével kikötöznek. Így valakinek a pánik és a menekülési vágy természetes, amikor szorosan körbeveszi valami a testét, míg mások egyszerűen átölelve és megtartva érzik magukat. Bodywork oktatóként akadnak traumás múltú kliensem. Emellett rengeteg általános problémával találkozom a szexualitással, az intimitással, a kontrollal és a hatalommal kapcsolatban. (Hiszen kinek ne lenne ezekkel problémája?) Szerintem ez teljesen normális az egyszemélyes alkalmakon és oktatáson, a pároknak szervezett elvonulásokon, workshopokon és fesztiválokon. A tanulás része a vendég számára, ezáltal nekem pedig a munkám része. Szeretném tehát megosztani az évek során szerzett tapasztalatok egy részét.
Kezdjük azzal, hogy fontos meghatározni a bondage célját a trauma kontextusában. Úgy gondolom, segít, ha itt három különböző kategóriát különböztetünk meg:
- Rejtett traumával élő ember megkötözése, ahol egyszerűen a kellemes időtöltés a cél, de aztán az ismeretlen trauma taposóaknaként robban, minden érintettet meglepve.
- Ismert traumával élő ember megkötözése, ahol továbbra is a kellemes időtöltés a cél. Hívjuk ezt trauma-tudatos alkalomnak.
- Egy ismert trauma célba vétele a kötözés során, ahol új, egészségesebb körülmények megteremtése a cél a beleegyezés és a tudatos határkijelölés segítségével. Hívjuk ezt terápiás alkalomnak.
Tehát adott a taposóakna, a trauma-tudatos és a terápiás alkalom. A kötözést végző félnek muszáj feltennie a kérdést, hogy melyiket szeretné.
Olykor, a borúsabb napokon úgy látom, hogy jobb a taposóakna megközelítést alkalmazni mindenkinél, aki nincs tudatában a traumáinak, mert minden ember megtörtnek számít valamilyen tekintetben. De ez alighanem veszélyes logika, mert a mostanában divat lett minden nem kívánt megélést traumaként általánosítani. Ez pedig lekicsinyli azoknak a megélését, akikkel tényleg kitolt az élet. Olyan, mintha egy rendezett lakásra azt mondanánk, hogy obszesszív-kompulzív zavar jele, mire mások azt gondolnák, hogy „jaj, ez nem is olyan rossz”; miközben az, akinek tényleg OCD-je van, annak száznyolcszor kell megnyomnia a villanykapcsolót, mielőtt kimegy a szobából, mert ezen múlik, hogy ki tud-e lépni az ajtón. A kevésbé borús napokon viszont tényleg úgy gondolom, hogy a legtöbb embernek sikerül többé-kevésbé egyben tartania az életét, így fantasztikusan mennyei kötözést élhet át anélkül, hogy előtte három évet töltene el terápiával.
A legtöbb kliensem kíváncsi a bondage-ra, és trauma-tudatos szakértőt keres az alkalomhoz – ők a második kategóriába tartoznak az említettek közül, akik saját magukért szeretnének többet megtudni magukról. Ugyanakkor léteznek „köztes” vendégek is traumatizált háttérrel, amit kordában tartanak annyira, hogy különböző mértékben képesek boldogulni a mindennapi életben. Például jártak beszédterápiára vagy másfajta bodyworkre, esetleg idővel kifejlesztették a saját módszereiket. Így olyan szituációt akarnak újra átélni, ami hasonlít a traumát okozóra – és általában a kontroll átadásával kapcsolatos egy intim helyzetben –, hogy újratanulhassák velem, mit jelent a megadás és az alárendelődés az egészséges határok tudatos megtartásával. Azért írom le ezt, hogy alátámasszam, miért nem hiszek a katarzisban. A trauma nem gyógyul meg holmi csoda folytán egy fájdalmas élményen való átvergődéstől vagy valamiféle megvilágosodástól. Szerintem ezt összekeverik a beavatásokkal és a hihetetlen kihívások teljesítésével, amik nagyon jók a személyes fejlődéshez, de kevesek a gyógyuláshoz. Miután a legtöbb bondage alkalom célja a kellemes időtöltés, a traumás reakció elkerülése kell, hogy legyen a cél. És ha valaki érintett (taposóakna), akkor a helyzet enyhítésére összpontosítsunk.
A hagyományos BDSM világban dicsőíteni szokták a híres biztonsági szó fogalmát. Ez lehet a „medúza”, a „vörös” vagy egyszerűen csak az „állj”. Persze, mindig jó, ha van egy „stop” gomb, ám még fontosabb tudni, hogy egy traumatizált ember nem biztos, hogy megnyomja, mert a határnélküliség a tanult mintája. Így, ha az intimitás összefügg a traumaválasszal, akkor kizárt a beleegyezés megteremtése. Tehát tulajdonképpen azok, akik traumát okoznak a határok átlépésével, és akik traumatizált helyzetekbe kerülnek ezáltal, valószínűleg határok nélküliek. Pont ugyanúgy, mint azok, akiket bántalmaztak, és jó eséllyel maguk is bántalmazókká válnak. Mintha valami megtörne az intim kapcsolódás és a beleegyezés terén; a konszenzus ugyanis szó szerint együtt-érzést jelent. A tudatos szexuális játékok új iskolájában a lelkes beleegyezést dicsőítik, viszont ez sem működik a határ nélkülieknél a tapasztalataim szerint. Úgy vélem, hogy egy potenciálisan traumatizált ember megkötözéséhez hozzátartozhat a teljes felelősségvállalás azon határok iránt, amiket nekik meg kellene húzniuk, mégsem teszik. Szerintem a legtöbben nem tudatosak erre, mert kívül esik a saját határaikon a másik traumaválaszával foglalkozni. Legalábbis akkor, ha a céljuk a kellemes időtöltés, és elvárják a partnereiktől, hogy képesek legyenek meghúzni a határokat. Viszont veszélyessé válik, ha két határnélküli ember találkozik, főleg, ha a céljuk a katarzis.
Ebben a gondolatsorban tudatosan igyekszem elkerülni a bántalmazás, az áldozatok és a beleegyezés áthágásának témaköreit; ahogy arról már korábban is írtam, ezek gyorsan beárnyékolnák mindazt, amit jó tudni a trauma és a kötözés kapcsolatáról.
Emellett úgy gondolom, hogy jó tudni a négy gyakori traumaválaszról: az első kettőt a legkönnyebb megérteni, a harcot és a menekülést. Az adrenalinlöketet, a pánik ízét, és a késztetést, hogy azonnal változtassunk azon, ami történik. Kijutni vagy küzdelem árán kiszabadulni. Szerintem a legtöbben megtapasztalták a „harcolj vagy menekülj” ösztönük működését. Gyakran úgy írom le, mint a tűrés és a megadás közötti különbséget. A tűrés külső, a megadás belső kategória. A tűrés azonban trükkös lehet, mert véleményem szerint megtanulhatjuk eltűrni a nehézségeket anélkül, hogy bekapcsolna a harcolj vagy menekülj ösztönünk. Olyan ez, mint megtanulni egy reakció elfojtását, hogy teljesítsünk egy kihívást. Gyakran eszembe jut, hogy vajon van-e értelme elfojtani egy intim helyzetben. Közismert megközelítés, hogy az ember élje át az érzéseit, de ne cselekedjen azok szerint. Írtam már erről a rugalmasságról szóló eszmefuttatásomban. Ha viszont bekapcsol a harcolj vagy menekülj ösztön, szinte képtelenség figyelmen kívül hagyni.
A másik két traumaválasz a lefagyás és a behízelgés. A lefagyás azt jelenti, hogy az illető már nincs jelen az aktuális helyzetben. Néha disszociációnak, elvonatkoztatásnak vagy „kívülről nézésnek” is szokás hívni. Peter Levine, a szomatikus traumaoldás híres oktatója úgy fogalmaz, hogy ilyenkor a lélek elhagyja a testet. A lefagyás problematikus, ám attól még észre lehet venni. A test mozdulatlanná válik a kötelek között, nem reagál, szinte apatikus. Ugyanakkor van ennek egy mellékvágánya is a misztikus, nem evilági vagy szürreális élményeknek a BDSM világában mélyen elmerülőknél. Sokszor tapasztaltam, illetve sok partnerem és kliensem is „átbillent”, ami nem tudom, hogy pontosan miben különbözik a disszociációtól. De sokak számára ez az egyik fő oka annak, amiért szeretik a BDSM játékokat. Ők viszont szinte mindig kifejezetten és maradéktalanul pozitív élményként írják le a dolgot, ami teljesen más, mint a lefagyásos traumaválasz.
Végül úgy vélem, hogy a behódolás a legproblémásabb – azt jelenti, hogy valaki külső tényezőhöz alkalmazkodik a saját akaratának feladásával. Egyszerűen olyasmit tesz, amit nem akar megtenni. Célja megóvni magát attól, hogy valami rosszabb történjen. Vagy inkább könnyebb neki a nem kívánt, de ismert helyzet, mint a fenyegető ismeretlen, amiben valami más is történhet. A behódolás traumaválasza tehát akár még arra is csábíthatja a nem traumatizált partnert, hogy mélyebbre menjen az ártalmas szituációban. Ráadásul gyakran képtelenség felismerni, mert a behódolás gyakorlottá teszi a traumatizált felet a környezetének megtévesztésében. Néha ők maguk sem eszmélnek rá, csak sokkal később. A figyelmeztető jelek közé tartozik, ha valaki szélsőséges mértékben meggondolja magát az alkalom során, határok nélkülinek tűnik, vagy szemlátomást bármibe belemegy. De hát sokan úgy élvezik a BDSM-et, hogy alárendelt szerepet játszanak, tudatosan és beleegyezéssel feladva a saját akaratukat.
Nem fogom megpróbálni egyetlen zárómondattal befejezni ezt az eszmefuttatást, hiszen már így is több összetett téma összegzése. Csak legalább próbáld megismerni önmagad, és legyél őszinte, ha belemész a kötözésbe.
(Szerző: Andy Buru. Fordítás: testimesek.hu – Nagy Lívia)
Magyar 
English